Amikor 10 körül felülök a bringára, Angel meg a haverjai már mosnak egy autót, vagy egy spanglival lazulnak a horgászszékekben. A Moore street felé kellene mennem, de nem szeretek a 22 emeletesek közötti kis utcákon kanyarogni, ezért inkább elgurulok a Green Marketig, veszek egy nagy levegőt, nyugtázom, hogy továbbra is halszag van, viszont gyönyörűek az avokádók, és a járdán csorgok száz métert hogy egyből rá tudjak kanyarodni a Puerto Rico Avenue-ra. Közben óvoda, előtte City Bike állomás, és egy csapat tini akik szobabiciklinek használják a lekötött bringákat. A Puerto Rico eleje mindig be van állva, vészvillogós teherautókról hordják a raklapokat a Walgreensekbe/marketekbe/éttermekbe. Ahogy minden irányból kerülgeti őket a kétirányú forgalom, elbambulok, nézem a szédelgő hipszter párokat, meg rastafari nagyapókat és vagy satuba fog két teherautó, vagy beragadok a pirosnál. Hogy ne késsek el, a Newtonon belehúzok, és mire rákanyarodok a Russell-ra, teljesen fel is ébredtem. A Russell műhelyek sora, és egy kátyútenger. Szerintem álmomból felébresztve is fejből le tudnám rajzolni az összeset. A nyitott műhelyajtókból max hangerőn dől a zene, 10-ből 9-szer Bruno Mars, mindig drukkolok, hogy a 24k Magic legyen, mert azt a suliig fogom énekelni. Lassan jön a szar rész, a Byrne Bridge felüljáró, ami előtt ráadásul mindig pirosat kapok, álló helyzetből indulni meg ugye még egy fokkal szarabb. Természetesen, mint minden magára valamit is adó passzív agresszív, számtalanszor lepörgettem már, hogyan fogok visszavágni annak aki beszól, ahogy mászok felfelé az emelkedőn. Természetesen soha senki nem szólt még be. A felüljáró egyébként a Long Island Rail Roadot szeli át, amin egészen '98-ig jártak 50-es évek beli mozdonyok, és aminek a túloldalán nagy eséllyel szembejön egy hispán arc, aki nem jó bringasávban van, de kicentizzük, és megérkezem Queensbe. A Greenpoint Avenue eleje elég csumpi; karosszériások, szervizek és raktárak mindenhol, ez az iparnegyed széle. Szépen kikerülöm ugyanazt a három kidobott vállfát amit egy ideje minden nap, még egyszer utoljára visszanézek Manhattan-re és a Chrysler Building-re a Borden avenue-n keresztül, aztán jön a Calvary Cemetery előtti szakasz. A Calvary 3 millió sírjával ez Egyesült Államok legnagyobb temetője, a weboldaluk 126 itt eltemetett "hírességet" tart számon. Megnéztem, a fele 19.századi politikus, a másik fele 20. századi maffiózó. Klasszik. Lassan el kell mennem balra a 39th-en, az iparnegyed pedig lassan kertvárosra vált; nyugi, madárcsicsergés, a zebrán kosárlabdát pattogtató iskolások, és irgalmatlan mennyiségű SUV. I'm in suburbia. Meglátom a benzinkutat, megörülök, hogy mindjárt jön minden biciklis álma, az utolsó lejtő, aztán rájövök, hogy basszus ez nem az a benzinkút, az majd a következő lesz. Ez a benzinkút az, ahol Henryvel, a csoporttársammal szoktam összefutni - aki nem Greenpoint felől jár, mert fixije van-, a másik meg az, ahol egyszer megálltam amikor elkezdett szakadni az eső, és kaptam egy cigiszagú poncsót két tök rendes kamionos sráctól. 3 percre vagyok a sulitól, már csak végig kell menni a Steinway avenue-n - ahol tuti, hogy az egy főre jutó mexikói éttermek száma a legmagasabb a világon, és ahol mindig megszívom azt az 50 centivel megsüllyedt rohadt csatornafedelet-, és bent vagyok.

Micro moments:

• az a péntek, amikor annyira esett, hogy metróval mentem, ami beázott, amitől szétesett a teljes hálózat, amitől három(!) órát szarakodtam hótt feleslegesen az átszállásokkal, míg végül annyira a tököm kivolt az egésszel, hogy leszálltam a Lexingtonon és bevágtam egy akkora brownie-t a Lexington és a 60th sarkán, mint a fejem. Sprinkles a hely neve, és életem legjobb brownieja volt...és nem, ez nem valami sütemény stockholm szindróma. 
• a customer journey abban a Tesco méretű butikban két utcával lejjebb, ahova beszédelegtem, és ahol közölték, hogy a sok ruha közé próbafülke már nem fért el, ezért mindent habiztire kell megvenni, és ha nem jó, 7 napon belül vissza lehet hozni. wut.
• a New York City Cannabis Parade, amibe random belekeveredtem, és ahol annyira nagy békességben álltunk a füstben közösen, hogy utána 1 óráig elmélyülten spárgát meg articsókát fotóztam az ugyanott párhuzamosan futó farmers market egyik standjánál.
• az a srác, akit a Converse pitchünkhöz találtunk a SoHo-ban, és aki elmesélte, hogy 300 pár edzőcipője van. Aznap azért éppen a Pete Sampras által ikonikussá tett Nike Air Oscillate-et választotta, mert azon a hétvégén volt a designer, Tinker Hatfield születésnapja. Már attól készen voltam, hogy valaki ennyire finom dolgokra odafigyel, erre elmesélte, hogy tulajdonképpen mit jelent neki egy cipő, meg a történet ami egy-egy klasszik modell mögött van, és az van, hogy nem hittem volna hogy cipőkről lehet megható mélységgel beszélni, de basszus lehet. Ja, és az Anna Kareninát olvasta éppen.
• az a pillanat, amikor a Chelsea Hotel előtt teljesen belefeledkeztem abba, hogyan érzem magam ennek az épületnek a tövében, és aztán felnéztem a lámpaoszlopra, és leesett, hogy egy NYC AIDS Walk plakátot nézek. Éppen itt.
• az a beszélgetés, amikor egy csaj a Boráros téri fasírtos büfé Michelin színvonalán lévő Papaya dog gyorsétteremben teljesen blokkolta a pénztáros srácot azzal a kérdéssel, hogy tessékmondani pontosan milyen só is van a sültkrumplin. Ahogy egyébként lennie kell, és lenni szokott, a Papayában minden isteni, tökéletes szaftos Philly Cheese Steak szendvicsek, könyékig mustáros hotdog, ésatöbbi. 
• az utcazenészek, akik erhun, a kéthúros "kínai hegedűn" játszanak, és gyakorlatilag hipnotizálják az embert. 
• a kérdés, hogy vajon hány, a Cinco de Mayo-t XXL-es Margaritával és álbajusszal ünneplő Trump szavazó érzi a finoman lappangó önellentmondást 
• az elhatározás hogy egyszer meg fogom alapítani a Bacon of Hope nevű zenekart.