Nem tudom, hogy jó jel-e, hogy random elkezdtem magyarul beszélni egy deliben, ahova hajnal 3kor betántorogtam pop tarts-ot venni, mindenesetre azzal hitegetem magam, hogy az agyam annyira ráállt az angolra, hogy észre sem veszem, éppen milyen nyelven szólalok meg. Ha lenne egy piramis - Maslow után szabadon - ez lenne a szint közvetlenül azután, amikor az ember azt hiszi, hogy részegen különösen jól beszél idegen nyelveket. Ugyanitt szeretném meggyónni, hogy megpróbáltam valóban szép magyar szavakat tanítani az évfolyamtársaimnak, de nyilván az lett belőle, hogy most van egy csapat többnyire amerikai szövegíró/art director és stratéga Brooklynbn, aki hangosan felszisszen, hogy ‘basszameg’, amikor melléüt pingpongozás közben. Nem vagyok rá büszke. Viszont nagyon vicces.
New Yorkban egyébként az, hogy hányra érsz haza, nem sokat mond el arról, hogy milyen volt az este. A hazaút időtartama körülbelül pariban van a pubban, bar-ban, étteremben töltött idővel, de legalább ≥ n/2, ezért a buli legalább annyira az utcán is zajlik, ahogy
- a társaság a FOMO által űzve egyik helyről vonul a másikra, aminek következtében néhányan eltűnnek, majd órákkal később előkerülnek, illetve a terv négyszer módosul, mert útközben volt az a cuki hely a rózsaszín lámpákkal, nem megyünk mégis inkább oda, és amúgy éhes is vagyok, és ahova megyünk, ott nincs kaja
- a társaság mindeféle helyek előtt sorban áll, sorban ül, sorban cigizik - és próbál ébren tartani egy lányt, aki mindenáron a járda szélén/a szomszéd bolt kirakatában akar elaludni jóganidrászana pózban -, mert a kidobók nemcsak a személyit csekkolják, hanem uralják a ki/be áramlás egyensúlyát is
- a társaság kisebb bolyokban vonszolja magát valamelyik, irányban kábé megfelelő metrómegálló felé, ahonnan talán van metró hazafele, de nem biztos, de ez csak ott derül ki, vagy néha ott sem, és csak ül az ember, és nézi mélyen az alagutat és verset költ meg erősen gyűlöli Amerikát
- a társaság valahol áll, és várja az Ubert/Lyftet, ami érkezés előtt 1 perccel lemondja a fuvart, és akkor óra újraindul, majd amikor papíron megérkezik, indul a telefonálgatás, hogy de mégis melyik villanyoszlopnál vagy, nem látlak, tuti az az utca, tuti az a kereszteződés, te figyu, tuti az a város?
A klasszik európai ücsörgés után nagy váltás, hogy az itteni helyeken a zene akkor is ordít, ha nincs tánctér, egy ideig lehet próbálkozni a szájról olvasással, aztán marad az egymásra visítás a kedvenc számoknál, meg a a bólogatás, hogy “yeah, totally”, akármit is mondott a másik. Tök érdekes insight, hogy speakeasy-ket a szesztilalom idején azért nevezték így, mert nyilvános helyen csak nagyon halkan szabadott róluk beszélni, de most néhányan azokra a helyekre is használják a kifejezést, ahol lehet hallani egymást a zene mellett is.
Helyekből pedig végtelen felhozatal van. A chicken wings-es, kivetítős, egy négyzetméterre jutó sportmezes arcok számát nézve világelső sörkertektől kezdve a kisebb/nagyobb pubokon át - ahol egy teljesen átlagos hétköznap is tökjó dolgokat lehet elcsípni, ld. king gizzard and the lizard wizard, mndsgn, reeve carney vagy dave chappelle, aki bejött, és aztán 6 órán keresztül nyomta a stand upot, a végén leginkább ült a piája felett és mindenről beszélt ami eszébe jutott-, a bárokig, amelyek túlcsordulnak frat boyoktól, kiöltözött csajoktól, Vodka-cranberrytől és a slushie machine-ből csapolt signature Margaritától. Kultúrterror: az amerikai 20-as/30-asok szerint csak a depressziós sznob lányok rendelnek bort. Szerintem meg életükben nem ittak még egy jó rozéfröccsöt.
Kétheti dicsőségfal:
- Túlvagyok az első chicken and waffles rendelésemen. Olyan dolog ez mint a kínai kaja.
- az első falat után az ember meg van győződve róla, hogy ilyen jót még nem evett
- a következő falattól viszont tök egyértelmű, hogy aki ezt kitalálta, teljesen hülye, de azért megeszem mert izgat ahogy az émelyítően édes palacsinta íze keveredik a panírozott picit csípős csirkével
- amikor végül kábé a felénél feladja, megfogadja, hogy 5 napig semmit sem akar enni, aaaz tuti
- 5 nap múlva pedig alig várja, hogy megint olyan helyen legyen, ahol kapható
- ‘Már 3 hónapja itt vagyok, már tudom, mik a jogaim’ népihős tekintettel méregettem a biztonsági őrt, amíg egy vérmes, jóganadrágos nőci felhívta a Walgreens managerét, ami a nyitvatartásban szereplő időpontnál 8 perccel korábban, 21:52-kor az orrunk előtt bezárt.
- Túlvagyok az első pitchen, ami után a kreatív igazgató srác végre nem azt mondta, hogy “i don’t fucks with it” hanem azt, hogy “this is what im talking about”
- Van közös fotóm a Rickmobil-lal. #goals
- Nyertem egy meccset beerpongban, olyan szavakkal gazdagítva a szókincsemet, mint a ‘han solo’ = ha abba a pohárba talál bele az ember, ami külön van a többitől, az két pohárnak számít vagy a ‘troll’ = amikor az igazi lúzer, vagyis aki a meccs alatt egyetlen egyszer sem talált, a következő meccset az asztal alatt üli/issza végig.
- Idegen emberek beszélnek hozzám az utcán, meg a metrón. Az eddigi legérdekesebb a Bronxban felnőtt üregúr, aki arról mesélt, milyen volt a szegregáció az 50-es években, és hogyan lett vége, és a nő aki leszólított, mert látta mit olvasok, és akiől kiderült, hogy az egyik közeli barátja Mapplethorpe utolsó szeretője, aki még mindig New Yorkban él.
A város, meg az emberek látszólag hamar túllendültek a Times Square-en történteken, Manchester helyett pedig Ferenc pápa arca volt a fő hír, meg Melania keze. Ugyan a dollár esik, és egyre többen várják Trump bukását, túl nagy város és túl izolált mikrokozmosz ez ahhoz, hogy a napi rutint bármi igazán megzavarja. Lassan megjön a nyár, a forróságban már hullámzik a beton, nekem pedig nagyon hiányzik az a két négyzetméteres, Dunára néző erkély, a Margitsziget zöldje, a vízpermetet hozó szél, és a tompa naptej illat.
